Az utóbbi időben egy új jelenség kezdett kirajzolódni a coaching körül: nem elég, hogy valaki önmagát coachként definiálja, ma már intézményes díszletet is épít köré. Egyetemi óraadó lesz, vendégelőadó, „gyakorló szakember”. A pozíció önmagában legitimnek tűnik, a környezet tekintélyt ad hozzá, a hallgatók pedig kész tényként fogadják el: ha az egyetemen áll a katedrán, akkor biztosan tud valamit.
Ez azonban sok esetben illúzió.
A varázskapuk rendszere
Az egyetemekre nem mindig a szakmai kiválóságon keresztül vezet az út. Léteznek informális csatornák, kapcsolati hálók, ideiglenes kapacitáshiányok, amelyek mentén valaki óraadóvá válhat. Egy tanszék örül, hogy „a piacról” érkezik valaki, aki friss, gyakorlatias, inspiráló. A szándék érthető. A kivitelezés viszont gyakran naiv.
A tanszék azt hiszi, hogy egy tapasztalt gyakorló szakembert engedett be. Valójában sokszor csak egy jól felépített önnarratívát látunk, amely mögött nincs stabil módszertan, nincs mérhető eredmény, nincs szakmai kontroll. Az óra nem tudásátadás, hanem önreklám. Finoman, „motivációs” köntösben, de mégiscsak az.
Amikor az önismeret tananyaggá válik
Különösen veszélyes, amikor a saját önismereti út válik implicit tananyaggá. A hallgatók nem eszközöket, nem keretrendszereket, nem kritikus gondolkodást kapnak, hanem történeteket, életszakaszokat, megéléseket és egyéni drámákat. Ezek lehetnek érdekesek, de ez nem oktatás.
A coaching itt már nem szakma, hanem identitáspótlék. Az előadó nem tanít, hanem legitimálja magát: a katedra, az egyetemi logó, a tantárgyi tematika mind azt a látszatot keltik, hogy amit mond, az tudományosan vagy szakmailag megalapozott. Közben sok esetben az ezoterikus gondolkodás, a leegyszerűsítő pszichologizálás és az ellenőrizetlen állítások keverékét halljuk. Mindezt modern köntösben, de kuruzslásként.
Az egyetem felelőssége
Ez nemcsak az önmagát coachcsá nyilvánító szereplők problémája. Ez az egyetem felelőssége is. Egy felsőoktatási intézmény nem rendezvényszervező cég és nem motivációs színpad. Ha valakit beenged az oktatásba, akkor implicit módon hitelesíti. A hallgatók nem tudják – és nem is dolguk tudni –, hogy az adott óraadó milyen szűrőkön ment át valójában.
Ha ezek a szűrők gyengék, akkor az egyetem saját tekintélyét amortizálja. Rövid távon kap egy „színes” órát, hosszú távon viszont normalizálja a szakmai látszat és a valós kompetencia szétcsúszását.
Záró gondolat
A coaching alapú bármilyen menedzsment téma nem lesz tudomány attól, hogy egyetemi terembe kerül. Az önismeret nem válik szakmai kompetenciává attól, hogy tantárgyi keretbe csomagolják. Amikor az egyetem nem veszi észre a különbséget gyakorló szakember és jól pozicionált önnarrátor között, akkor nem hidat épít a gyakorlat és az elmélet között, hanem legitimálja a felszínességet.
Ez már nem egyéni ambíció kérdése. Ez intézményi vakság, és az árát végül nem a coach, hanem a hallgató fizeti meg. Honnan ismerheti fel az egyetem az ilyen kuruzslókat? Ez a típus előadni akar és nem tanítani, nehezen viseli kérdéseket, főleg azokat amelyek a mélységet kutatják és ezáltal kikezdik a nem létező kompetenciákat. A tanítás párbeszéd, a jó tanár tanulni is szeret nem csak tanítani ezért nyitott a hallgatók felé. Egy jó kérdés minden résztvevőre építően hat, behúz a közös gondolkodásban. Egy jó tanár gondolatokat, mint a kertész magokat ültet és gyönyörködik annak fejlődésében. Eközben egy önjelölt szereplésre vágyó kuruzsló jellemzően egy csoda, akit csodálnia kell a hallgatónak.